Artproletarz

Alapvetően impulzív vagyok, mindent magas hőfokon mondok, teszek, érzek, élek meg. Ennek negatívuma, hogy hamar indulatba jövök. Pozitívuma viszont, hogy gyermeki intenzitással vetem bele magamat mindenbe, ami érdekel, vagy amivel azonosulni tudok. Ez persze sokak szemét szúrja, de ők is az enyémet. Gyűlölöm a hazugságot és az álszentséget, megvetem a hazug és/vagy álszent embereket. Ha két pont között a legrövidebb út az egyenes, legyen ez csak két ember között is így. Azt sem viselem el egy idő után, ha alábecsülnek. Nem felejtek, és akkor vágok vissza, amikor a másik a legkevésbé számít rá, de nem sebzem meg. Csak határt szabok. Legfontosabb számomra a családom és az a néhány ember, akiket van szerencsém évek óta barátomként számon tartani. Az tesz legboldogabbá, ha én adhatok - persze elfogadni is tudni kell(ene)… Sokat beszélek, de tudok hallgatni is, főleg meghallgatni... Fontos számomra a rendszeres egyedüllét. Ezt mindazok, akik ismernek, tiszteletben tartják. Életfelfogásomat két dolog jellemzi leghívebben: a kedvenc idézetem és a mindennapi mottóm. „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila: Reménytelenül) Minden napban találok valamit, aminek örülhetek, mégha az oly csekélynek tűnő is, mint egy madár csicsergése vagy egy szép virág. Paradox az idézet és a mottó együtt? Lehet. Ez vagyok én, tele ellentmondással, szélsőségekkel. Őszintén.